Csak egy tanár

Miért nem szeretik a tanárokat?

2019. augusztus 13. - csakegytanár

Bár osztályon, iskolán belül általában még mindig többségében kiváló a kapcsolat a szülők és a tanárok között, alapjában véve egyre több esetben találkozunk olyan ellenállással helyileg vagy társadalmi szinten, aminek okait érdemes végiggondolni.

warning-2284170_1280.jpg

Saját emlékek

Mindenki járt iskolába rövidebb-hosszabb ideig. Valószínűleg mindenkinek vannak jó és rossz élményei, emlékei. Sokat sztorizgatunk egy-egy tanárról, csínytevésről, vagy bármiről ami a suliban történt. Bizonyára többeknek vannak olyan maradandó sérelmei, amiket az idő nem tudott begyógyítani, ezáltal a tanárok elátkozódtak az ilyen emberek szemében. Véleményem szerint ilyen esetek léteznek, de számuk elenyésző, hiszen legtöbbünk jó emlékekkel, de legalább is harag nélkül gondol vissza ezekre az évekre.

A három hónapos nyári szünet és a deles hazajárás

Sokan vannak még mindig abban a tévhitben, hogy a tanárok három hónapig lógatják a lábukat, valamint hogy a tanárok délben végeznek a munkával. Az előbbit egy korábbi posztomban igyekeztem tisztázni, lássuk az utóbbit. A tanárok heti kötelező óraszáma most 22, amit szerintem nagyon kevesen élvezhetnek országos szinten, melynek fő oka a tanárhiány. A tanárok heti 22 és 26 óra közötti munkavégzésre kötelezhetőek, mindezt ugyanolyan fizetésért. Ez havi szinten azt jelenti, hogy van, aki kb. 18 órával többet dolgozik ugyanannyi pénzért. Na de nem is ez most a lényeg, hanem a hazajárás. Az óraszámok tükrében látszik, hogy legjobb (?) esetben egy tanárnak egy nap négy, vagy öt órája van, de az alap inkább az öt, vagy annál is több. Az órarendek elkészítése során nem mindig sikerül egy tömbben biztosítani egy tanárnak a munkáját, így lyukas óráit is bent tölti. Ezeket egyéb dolgok egészíthetik ki: reggeli és délutáni ügyelet, értekezletek, fegyelmi tárgyalások, szülői értekezletek, fogadóórák, na és persze a kirándulások. Van, akinek az óraszámát csak délutáni tevékenységekkel (korrepetálás, szakkör, tanszoba) lehet kiadni, nekik eleve a délutánba csúszik a munkaidő egy része. De valóban, talán iskolánként a dolgozók kb. 10%-ának a csillagok együtt állnak, és tényleg haza tudnak menni legkésőbb 13:00 óra körül. A többséget én 14:00 órára tenném. Hogy aztán ki hol javít, készül, dekorál, azzal most nem matekoznék. Nem azért, mert ez nem fontos, és nem munka, hanem mert azért, mert most a kérdés az volt, hogy mikor mehetnek haza a tanárok. A negyven órás heti munkaidő számunkra is kötelező, így az iskolában töltött időt kiegészíti minden más tevékenység akár otthon, akár az iskolában. (Tudom, hogy a kommentelő kollégák egyik vesszőparipája lesz a negyven óra, de véleményem szerint meg kell tanulni ezzel gazdálkodni, ebben ne mástól várjuk a megoldást.)

A két említett tévhit viszont kellő mennyiségű emberben vált ki ellenérzést – talán jogtalan irigykedést - ahhoz, hogy negatív érzéseket tápláljanak a pedagógusok iránt.

A követelmények, a rendszer

A magyar oktatási rendszert lehet kritizálni, tesszük azt természetesen mi is. Viszont kár a tanárokat hibáztatni azért, amit tőlünk megkövetelnek, hogy követeljünk meg a gyerekektől. A sok tanulnivaló, a sok tanóra, a számonkérések, stb. alapvetően nem a mi óhajunk. Higgyék el, a pályán lévő kollégák 70%-a máshogy képzeli el az egész rendszert, mint amilyet valójában szolgál. Erre kár is több szót pazarolni, még akkor is, ha a tanárokkal szembeni ellenérzések nagy részét ennek köszönhetjük. Igyekszünk rugalmasak lenni, de sajnos alapvető változásokat illetően tehetetlenek vagyunk.

A tanár pikkel a gyerekemre

Gondolkodtam, hogy lehetne összefoglalni a következő gondolatmenetet egy alcímmel, hiszen a legösszetettebb és leginkább kényes témához érkeztünk.

the-teacher-3917155_1280.jpg

Elcsépelt közhely, hogy valaha a tanári pályát egészen másképpen ítélték meg, mint ma. A mai középkorúak és az idősek még emlékeznek a szigorra, a körmösökre, a pofonokra. Más világ volt, senki sem sírja vissza. De mégis mi, akik még tanúi voltunk ezeknek, mi estünk át a ló másik oldalára szülőként. Szerencsére tapasztalataim alapján a szülők nagy része még mindig együttműködő, és gyakorlatilag vakon megbíznak bennünk, de sajnos egyre többet találkozunk azokkal a szülőkkel, akik a gyerekek kudarcélményeiért rögtön harapnak. Tudom, hogy sok családban a tanárokat kibeszélik, szidják, mindezt a gyerekek előtt. Nap, mint nap szembesülünk olyan helyzetekkel, amik akár azonnali intézkedéseket kívánnak, akár kisebb nyomozást, de alapvetően próbálunk olyan döntéseket meghozni, amik bizonyára nem minden esetben emészthetők meg könnyen. „De nem is ő volt!”, „Ha ő kapott beírást, akkor X.Y. miért nem?”, „Az én gyerekem ilyet soha nem csinálna!” – ezek talán a leggyakoribb reakciók. Nagyon sokszor találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a szülő teljesen elfogultan áll ki gyereke mellett úgy, hogy nem gondolnak bele abba, hogy gyermekük esetleg mást vagy máshogy tett, mint ahogy elmesélte otthon. A mai, modern családokban a legújabb és leggyakoribb reakció a szülők részéről az, hogy „Az én gyerekem mindent elmond otthon.” Ez nagyon szép, és egy álomvilágban talán működne is, de… A gyerek, az gyerek. Sőt, az ember, az ember. Sok esetben azért csak egy kicsit kozmetikáznak a történteken, vagy éppen egy részletet felejtenek el elmondani. Kellemetlen, mert ezek a szülők tényleg elhiszik, hogy 100%-ban megbízhatnak abban, amit gyerekük elmond, pedig a kényes esetekben legtöbbször kiderül, hogy nem így van. Csak egy példa: X.Y. tanuló becsületesen elmondja otthon, hogy bizony ő nem bírja az egyik osztálytársát, pont. A szülő örül, mert gyermeke elmondta. Csak azt nem mondta el, hogy ez mondjuk abban nyilvánul meg, hogy hetente egyszer biztosan olyan módon alázza meg az osztálytársai előtt ezt a gyereket, ami akár maradandó lelki sérüléseket okozhat neki…

Mielőtt a szülők elátkoznának, magamat sem húzom ki ebből! Nálunk is ez az álomszerű idill él, hogy úgyis mindent elmond a gyerek, aztán lett már belőle pofára esés. Ezt nagyon nehezen fogadják el a legtöbben. Persze, egy szülő higgyen a gyerekének, védje meg, álljon ki mellette, de ne felejtsék el, hogy azok a konfliktusok, amik az iskolában vannak, azok valószínűleg az élet más területein (munka, párkapcsolat, család) szintén előfordulhatnak a későbbiekben. Amikor pedig a szülővel kerül ilyen vagy hasonló ellentétbe a gyerek, akkor pedig kiderül, hogy azért mégsem kerek minden. Ezeket a helyzeteket meg kell oldani, még akkor is, ha fáj.

Én nagyon szeretem a gyerekeket. De a szeretet nem jelentheti azt, hogy hamis képet mutatok nekik azzal, hogy nem úgy járok el egy adott helyzetben, ami bár lehet, hogy kellemetlen, de hosszú távon jó a személyiségfejlődésnek, a szocializációnak, a párkapcsolatokban, családi életben vagy akár a munkahelyen. Amikor egy szülő otthon rászól a gyerekére, akkor ő nem szereti a gyerekét? Akkor pikkel rá? Sajnos jó pár családban az ilyen helyzeteket nem tudják reálisan értékelni, és sokkal egyszerűbbnek tartják a haragot és a gyűlölködést. Hogy ennek milyen fokozatai vannak, az pedig borzalmas. Gyakori jelenség sajnos az, hogy az a szülő a legellenségesebb a pedagógussal, aki a legkevésbé bír otthon a saját gyerekével. Pedig ezekben az esetekben lenne a legnagyobb szükség az összefogásra a tanár és a szülő részéről.

Mindemellett tudom, hogy vannak a pályán olyanok, akik többször kerülnek kétes helyzetekbe. Tudom, hogy vannak kollégák, akik nem tudnak megújulni, akik kiégtek, és olyanok is, akik teljesen alkalmatlanok erre a hivatásra. Sajnos a jelenlegi munkaerőhiány nem igazán teszi lehetővé azt, hogy az iskolák szelektáljanak, hiszen örülnek, ha egyáltalán van jelentkező egy állásra. Extrém esetben azért természetesen meg kell válni egy kollégától, aki olyat követ el, amit már nem lehet tolerálni. Bizony sokszor tapasztaltam már olyan helyzetet, amikor szemet kellett hunyni egy kolléga hibája felett, és osztályfőnökként meg kellett védenem olyan kollégát, akivel nem feltétlenül értettem egyet, de az évek alatt ebbe belefáradtam. A mundér becsülete fontos, de az ilyen vitás helyzetekben én már nem szeretek mást mentegetni. Bizony meg kell tanulni mindenkinek felelősséget vállalni. Ahogy a gyereknek, úgy a tanároknak is.

Sokat rinyálunk

Jogos. Sokszor én magam sem tudom hallgatni azt a sok önsajnáló siránkozást, amit a kollégák elő tudnak adni, de szerintem ez más munkahelyen is így van legtöbbször. Persze az sem mindegy, hogy miről siránkozunk. Mert ha arról, hogy mondjuk aznap hányan küldték el a kollégát a gyerekek szó szerint a k…. anyjába, az eshet rosszul, azt fel kell dolgozni. Ezekre megoldást kell keresni. De sok dologért felesleges panaszkodni, vagy pedig akkor el kell hagyni az iskolát, vagy a pályát.

Köszönetnyilvánítás

Ezúton szeretném viszont kollégáim nevében is megköszönni a tanév megkezdése előtt a támogatást és segítséget azoknak a szülőknek, akik hála istennek még a többséget képezik. Azok a szülők, akik velünk együttműködve segítik munkánkat, sokszor még akkor is, ha nem is feltétlenül értenek együtt velünk vagy főleg az egész magyar oktatásüggyel. Köszönjük az anyagi és időbeli áldozatot, amit kapunk önöktől (fénymásolópapír, fénymásolás, teremfestés, szervezőmunka, kíséret, süteménykészítés, barkács-kellékek, a lista végtelen…)

Amennyiben máskor is elolvasná bejegyzéseimet, kérem csatlakozzon Facebook-oldalamhoz. Köszönöm!

A bejegyzés trackback címe:

https://csakegytanar.blog.hu/api/trackback/id/tr5315006936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

midnightcoder2 2019.08.14. 17:01:28

Alapvetõen megoldódik ez elõbb-utóbb, mivel egyre kevesebb az olyan hülye aki beválllalja ezeket a körülményeket ennyi pénzért, ergo elõbb-utóbb a kedves szülõk fogják a saját kis cuncimókusaikat nevelgetni, illetve elviszik fizetõs magániskolákba, ha nem akarják 50 fõs osztályokban közmunkásokból avanzsált pedagógusokkal taníttatni a szemük fényét. Ott pedig szépen kifizetik a dolog valós költségeit.

Andy73 2019.08.16. 11:49:51

A cím szerintem túl általános, ahogy azt később finomítja is a cikk. Lehet, hogy sokan, és talán többen, mint régen, kevésbé szeretik a tanárokat, mint régen, de még ez sem biztos. Egyszerűen az is hozzájárulhat ehhez a képhez, hogy ma bármit, főleg bármilyen problémát, akár botrányt, sokkal könnyebben felkap a média, többek között az internet, mint régen.
Az biztos, hogy a tanári pálya presztízse, erkölcsi és anyagi elismerése is sokat romlott az utóbbi évtizedekben, de ennek sok oka van, amit itt nincs időbb kifejteni.

Egy tanár. 2019.08.17. 09:02:19

"Miért nem szeretik a tanárokat?" -- mert 10-ből 9 idegbeteg! Ennyi!

exterminador 2019.08.17. 15:40:07

@Egy tanár.: ha 10-ből 9 nem is az, de tény, hogy amíg iskolába jártam, jó párral találkoztam magam is.